S míg az elme embertáncát járta,
Addig sütött nap a gyönyörű szádra,
Elborítva sötét, árnyékos zugokat,
Kél, mert kélnie kell.
Választ nem talál, sem kéz sem láb,
Mégis szüntelen a kérdés mely éget.
Néha lehoznám a csillagot,
Csak ismerném, a gondolatot ami vezérelt.
Fuss, míg nem ér mi legjobban fáj,
Fuss, míg találsz helyet, hol van otthonod.
A félelmet megvetem, s mondandóm elveszíti
Mindazt amit az Isten ruházott rá.
Ámított perc mely oly kínos,
Viselt dolgaink lemezbe zárva,
A megszokás örömét a sutba...
S minden kél, mert kélnie kell
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése