Egy interju rolam, vagy velem

A gyergyoi Kisujsagban jelent meg...

Színészportré

Kolozsi Borsos Gábor székelyudvarhelyi, és már ötéves korában is otthonosan mozgott a színház berkeiben. Akkoriban még nem, csak késôbb, tizenkét évesen játszott elôször színdarabban. Onnan egyenesen vezetett az út a színészi pálya felé… A Marosvásárhelyi Színmûvészeti Fôiskola elvégése után, alig több mint két hete ismerkedik a gyergyói társulattal. Kolozsi Borsos Gábor a Figura Stúdió Színház másik új arca.
A 3 tánc Beckettre címû darabban láthattuk már, és a Katona Imre által rendezett A Hatalmas Színrabló címû mesejátékban is játszani fog, Marcona ôrszem lesz.
A színészt és az embert próbáltuk megismerni…

– Ha pár szóban kellene bemutatkoznod, mit mondanál el magadról?

– Bika vagyok – nevet. Barátságos, társaságkedvelô, és úgy gondolom, jó társaság is, és kicsit dekoncentrált. De vagyok! A környezetem hat rám, befolyásolja, hogy milyen legyek. Változom… változatos ember vagyok.

– Hogyan lettél színész?

– Mondhatnám, hogy hírnévrôl ábrándozok, de nem így van. Szeretek játszani. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy orvos vagy mérnök legyek. Ez kellett nekem. Mióta megszülettem „színházban élek”. A szüleim a székelyudvarhelyi népszínház alapító tagjai és tagjai voltak, majd a nôvérem is dolgozott ott. Ötévesen a színház padlásán futkároztam. Tizenkét évesen játszottam egy egyfelvonásos Tomcsa Sándor-darabban. Dráma-pedagógia osztályba jártam a középiskolában. A fôiskolára való felvételi során az sem jutott eszembe, mi történik, ha nem sikerül. Le se tudtam volna térni errôl az útról.

– Hogy érzed itt magad?

– Kicsit furcsa ebben a kisvárosban Vásárhely után. Jártam már itt, de nem sokat tudtam Gyergyóról. Kezdem megszokni, lassan jól fogom érezni magam. A kollégákkal még meg kell ismerjük és szokjuk egymást. Ahol emberek vannak, mindenhol jó nekem. Nagyon tetszik, hogy kis létszámú a társulat, így hamar be lehet illeszkedni.

– Van-e álomszereped?

– Minél többet dolgozom és játszom, annál inkább felismerem, mi nem nekem való, illetve, ami nekem való. A világirodalom egyetlen figurájáról érzem úgy, hogy szívesen a „bôrébe bújnék”: Ká A dzsungel könyvébôl nagyon tetszik, az erô, az energia, amit sugároz. Az ô figuráját érzem magamhoz nagyon közel.

– Milyennek látod két elôadás után a gyergyói közönséget?

– Fanatikus. Sugárzik az arcukról, hogy részt fognak még venni elôadásokon. A gyergyói színháznak nincs nagy közönsége, de van egy réteg, amelyik rendszeresen megnézi a darabokat. Ôket hívom fanatikus nézôknek.

– A színpadról milyen embernek ismerhetnek meg?

– Az egész személyiségemet felviszem a színpadra, nem lehet azt „otthon hagyni”. Nem III. Richárddá kell átváltoznom, hanem bennem kell élnie III. Richárdnak, ahhoz hogy méltóképpen alakítani tudjam, ezt vallom én. Amilyennek a színpadon látszom, olyan vagyok.
– Hogyan képzeled a jövôdet?

– Sztár akarok lenni – mondja komolynak tûnôen, aztán elneveti magát. Ennél a társulatnál jól érzem most magam, de nem hiszem, hogy innen vonulok nyugdíjba. Szívesen maradnék most egy ideig. Lehetôségem is van, hogy kibontakozzak, hogy játsszak, mert nem vagyunk sokan.

– Apropó sztárok… mit gondolsz a mai sztárvilágról?

– Erdélyben ilyen nincs, Hollywoodban már beteges, de Magyarországon nagyon jól mûködik a sztárkultusz. Egészséges szinten kifizetôdô. Egy jó színész „reklámozása” az egész társulat hasznára válhat. Amelyik színésznek, legalább a maga környezetében nincs kultusza, az elôbb-utóbb kikerül a szakmából. Tehát a sztárvilág és annak kialakulása, kialakítása meg is rostálja a színészeket. De ahhoz, hogy valakinek kultusza legyen, egyszer a saját maga erejébôl el kell jutnia oda, hogy elismerjék a szakmájában, különben nincs értelme, hogy „sztárt faragjanak belôle”, akkor az a közönség becsapása lenne. Így gondolom én, és azt vallom, hogy a közönség elismerését ki kell érdemelni.

Rancz Enikô